„Tudod fiam, Lembergben hosszú ideig állomásoztunk. A zsoldbul sokan bejártak a Frejlájnokhoz. Tudod hová, oda a lámpás házba. Öt pöngő vót az ára. Nem kevés pénz vót az fiam, sajnáltam is rá nagyon. Én gyűjtögettem a zsoldomat, hogy majd ha hazaérek, vöszek rajta egy csikót. De eccör engömöt is rávitt a lélök, hát elmöntem a kamerádjaimmal. Kiválasztottam egy tenyeres-talpas, csöcsös-faros mönyecskét, aszt mondom neki: „Frajlájn, kommenzi her, kamera, priccs…” Gyütt is mingyá, aszt bevitt a kamerába. Komótosan nekivetkőzök, aszt elkezdöm tönni a dógomat. Tudod fiam, jó méllen és hosszan ha má ennyi pénzt kifüzettem. Riszáta is a farát, mög nyikogott is öleget. Tetszött a büdösnek.

a).Apa aztán kiállt a veranda elé, hogy fogadja testvérét. Ahogy közeledik egyre élesebben látja és amikor romlott szemének három méteres fokuszába ér meglepve szól: „Nanicám olyan szarul nézöl ki!”.

Nanica mosolyogva vette öccsének bókját és mivel kardos asszony volt azonnal elrendelte: „Gyura öcsém neköd szömüveg köll.

 

b)Jön ám haza apám kora délután Bajomból a lovas kocsival, és amikor beér abba a szögbe ahonnét belátni a nyiladékba, felüvölt mint egy megsebzett oroszlán. Mit csinyáltak a kőriserdőmmel? Ki tötte ezt? Közben fölért az udvarba az istálló elé. Én mint az „istenek által beavatott” elmondtam mi történt. Óvatosan, három-négy méterre álltam tőle, nehogy az ostorral mérgében engem üssön meg. Hát nem adtam volna sokat az életükért, ha akkor még ott vannak. Aztán kissé lecsillapodva azt mondta „na fiam ha má paraszt nem akarsz lönni, ilyen marha mérnök aki egy kű miatt kivágattya az erdőmet még belüled is löhet.”

Soha semmilyen járművet nem vezetett. Biciklizni sem tudott, mert lánykorában egyszer elesett és nagyon megijedt. Kakpusztáról is alig járt ki, így lovaskocsival is keveset közlekedett. Mégis autóbalesetben halt meg. Tél volt. Frissen hullott tíz centis hó. A gondozónő négy órakor elment, mi még dolgoztunk az irodában. Nővéremnek rossz érzése támadt, és hazaszaladt megnézni. Furcsállottam, hogy jó idő múlva sem jön.

Aztán egyre erősödő zajokat hallottam. Valaki berobbant az irodába. „Az édesanyját a kaputól 250 méterre elütötte egy autó.” Azonnal a kocsiba ugrottam és rohantam. Az út szélén már csődület állt. Ő az árokban feküdt hanyatt, bal lába térdben félig leszakadva. Odaguggoltam mellé és a karjaimba öleltem filigrán kis testét. A szája váratlanul megmozdult, kerekre nyílt, és egy pattanó „pöh” hangot hallottam. A teste már fél órája halott volt. De a lelke megvárta a Kisfiát.

Másnap, ahogy kicsit megnyugodtunk, utána néztünk mi történt pontosan. Az erkélyajtót belülről ki tudta nyitni. Pizsamájára meleg ruhákat vett, és kendőt kötött. Sokszor mondta, hogy ő szeretne visszamenni Kakpusztára. Mi elütöttük tréfával a kérést. Hát elindult maga, az út jobb oldalán, a helyes irányba. Egyenesen Kakpuszta felé.

Nyelvtanból tanultuk a nevek kezdőbetűiből képzett betűszavakat. Hogy a Kovács Aladár az KA, a Fáncsi József az FJ, és így tovább. Volt az osztályunkban egy három nevű fiú. Hortobágyi Papp Ferencnek hívták. A tanító néni felszólítja: nos, te hogy mondanád Ferikém a kezdőbetűkkel a nevedet? Feri zavarba esik, irul-pirul, majd nyökögve kivágja: Hö-Pö-Fö!

 

Egy koranyári akácvirágos hajnalon „vonyigózzuk” a szalmát a szérűskertben a nagy kazalból. Már süldőgyerek voltam. Egyszer csak lódobogást hallunk a Nadalos felől vezető útról. Almásderes lován az „Öspörös Úr” üget hazafelé Bajomba. Jókedvűen énekel. „Szőrös lábú kismacska, hol jártál az éjszaka…”. Én addig Őt kis templomunkban csak hittől, és pátosztól sugárzó arccal láttam, ahogy predikál könnyező népének. Kíváncsi arccal édesapámra néztem. Ő rejtelmes mosollyal „motyogott” valamit, majd megszólalt „Jó kedve van fiam az Öspörös Úrnak. Tegnap lakodalom vót Nadalosba, alighanem a tanítónéninél hálhatott…”

Egész nap a Szabad Európát hallgatták apámmal. Aztán Washington-tól várták a csodát, a segítséget. Eleinte „Vashintónak” értettem, és sehogy sem fért a fejembe, hogyan tudna az segíteni a szegény pestieken. A karhatalom szó különösen sokszor hangzott el. Én csak apám izmos karjaira tudtam gondolni, melyekkel a hatalmat gyakorolta felettünk, vagy a lovakon, amikor az istállóban néha végigcsapott az oldalukon a vasvella hátuljával.

 

Egyre nőtt a zűrzavar az elmémbe. A lehallgatás, és a kihallgatás szavakon is sokat gondolkodtam. Végül az a kép állt össze a fejemben, hogy este amikor már elülnek a verebek, a ház hátuljától a fal mellett előrelopakodik valaki, és az ablak alá guggolva hallgatja ki, mit beszélnek apámék bent a szobában.

 

Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, apám arca napokig ragyogott. „Ez jó lössz nekünk is” mondta a testvérének Nanicának. Később hívták Nagybajomba a „Ruszki szobor”, az orosz hősi emlékmű lerombolására. Okos, és előrelátó ember lévén visszaüzent, hogy beteg, és nem tud menni. „Egy paraszt nem fóradalmazik Nanicám. Akár micsinyának ezök Pestön, ez a kis főd mögtermi amiből mögél a család. A Rákosit is kibírtuk.„

 

Ahogy kilépek a szobaajtón látom ám, hogy szemben az asztalnál öreganyám fejőszékén egy 150 kg körüli ember féle alak ül, és jókedvűen szeleteli a sonkát. A fején egy sötétkék tányérsapka, melyet körben világoskék paszomány díszit. Nagy siltje görbe sas orra fölé nyúlik. A kékesszürke egyenruha feszül hatalmas pocakján. A válszíjjas bőr derékövön egy nagy pisztolytáska lóg, melyből kikandikál a pisztoly markolata. Nagy, kerek hasán a nyakába akasztott szíjon egy dobtáras géppisztoly lóg, melyet akkor már mi gyerekek is ismertünk az újságokból, az orosz katonákról készült képekről. Két nagy, vastag karja méteresen feszíti szét az egyenruhát.

[m1]Másnap csöpörgött az eső, és nem tudtak a mezőn dolgozni. Apám szólított: gyere fiam, elvisszük a rádiót a „Mukucshoz”, az majd mögcsinyálja. Ismertem ezt a bácsit, Löncsömben laktak. Csúfnevét egy mókusról kapta, melyet gyerekkorában nevelgetett, és mindenkinek azzal dicsekedett, milyen okos az ő „mukucsa”. A nyáron, amikor masinálás alatt a Hoffer traktor a Héjasék szérűskertjében elromlott, azt is ő javította meg. A faluban csak úgy mondták „menánikus embör”. A szót persze nem értettem, de gondoltam, ha „menánikus” akkor nem csak a traktorokhoz ért!...

 

Megérkeztünk édesapámmal. A nyári konyha egyik ablaka előtt berendezett kis műhelyébe vezetett bennünket. Faggatta apámat, pontosan mi történt, amikor elromlott? „Eccör csak beszéd közbe ehalgatott, asztán többet nem szót egy mukkor se”, mondta apám. Tátott szájjal figyeltem, ahogy a csavarokat kiszedi, és leveszi a hátlapot. Benyúlt a sok drót közé kis görbe hegyű fogójával, és a madzagok végeit rángatta. Féltem nagyon, hogy végleg elront mindent, és nem lesz többé rádiónk. Az egyik „gyertyát” kicsavarta, és hosszan vizsgálta a homlokára tett szemüvegen át. Én is odadugtam a fejemet, de félre tolta. „Ez nem gyeröknek való”. Kotorászott az asztalfiókjában, és egy másik, hasonlót vett elő. A rádió megszólalt. Úgy éreztem magam, mintha nem ezen a földön, hanem a „csodák birodalmában” lennék.

„Eltűnt egy puszta Nagybajom mellől, amit fél évszázada még hatszázan laktak. Egykor Zrínyi küldött ide segítségül katonákat. Ami a töröknek nem sikerült, azt bevégezte az idő és a tolvajok; a település teljesen elpusztult, mára már az épületek köveit is elhordták.

Belső-Somogy Koppány birtoka volt. Jól választott, mert halban, vadban gazdag vidék. Földrajzilag is különleges terület. Észak-déli irányban patakok tucatjai szelik át az Aranyos patakban egyesülve, hogy az éger-lápos mocsarakba tisztára szűrve vizüket a Balatonba igyekezzenek. Tavasszal itt tömegével virít a tőzike, később a gólyahír, majd a tavaszi erdők-rétek sok színes virága. Az égerlápos erdők kis vízgyűjtő patakjaiban méltóságteljes lassúsággal folyik a kristálytiszta víz, mint a parasztember ereiben a vér.

Egy 16. századból származó térképen fedeztem fel, hogy e település az akkori írásmóddal Chak-nak írva már létezett. Kaktól délkeleti irányba 5-6 kilométerre állt Korokna vára, melyet a krónikások szerint a török is ostromolt. A vár felmentésére Szigetből Zrínyi is küldött erőket.

Gyerekkoromban a falu menti nagyerdőt Nagysáncnak hívták. A parasztok ekéi néha régi pénzeket, cserepeket forgattak ki a közelében fekvő földekből.

Korokna várának romjait széthordták. Néhány faragott oszlopfő a Kaposvári Múzeumban még megtekinthető. Ez a világ eltűnt. Már csak kövek, helynevek és cserépdarabok beszélnek róla.

Aztán jöttek új századok, új idők, új emberek. Szembeszálltak a természet erőivel. Az erdők egy részét kiirtották, az irtásokat szántóföldi művelésbe fogták, a patakokon halastavakat építettek és új kultúrát honosítottak meg. Sorra építették sárból és szalmából vertfalú talpas házaikat, és boldogan, vagy boldogtalanul élték mindennapi életüket. Szegény jobbágyok, zsellérek, parasztok, és favágók éltek itt századokon át. Gyenge termőképességű, homokos földjeiket művelték szorgalmasan, vagy az erdőre jártak dolgozni. Megélt belőle a család. Zárt közösség volt. A parasztok nem tűrték maguk között a lusta, dologtalan embereket. Kiközösítették őket. Megbíztak egymásban, és az adott szavuk „Szentség” volt. Segítették egymást, ahogy tudták. Példamutató közösségi életet éltek.

Teljesen kihalt a település

Őseim, a 800-as évek legelején a Dráva túlsó oldaláról indultak el. Öreganyám elmondása szerint a Dráván hajtották át teheneiket, lovaikat, birkáikat és indultak észak felé jobb hazát keresni. Kakpuszta kies tája megtetszett nekik, és letelepedtek.

Nagybajomtól Somogyfajsz-Mesztegnyő vonaláig ezt a területet szinte összefüggő erdők borítják. Ennek kellős közepén feküdt a hatvanas években még 600 lelket számláló szórt település hosszan elnyúlva a szekérutak mentén. Nagybajom hét pusztája közül ez volt a legnagyobb. Néhol utcaszerűen, máshol szórtan fehérre meszelt házak sorakoztak, mint egy aggastyán hiányos fogsorai.

A falu az én gyerekkoromban élte virágzásának tetőfokát. Volt saját templomunk, boltunk, kocsmánk, osztatlan tanyasi iskolánk. Gyerekkoromban még egy gőzgépet is csodálhattam, amely a kovács fújtatóit és gépeit hajtotta. Az ötvenes, hatvanas években a tanító vezetésével színjátszó- és néptánc kör is működött sikeresen egy évtizeden át. Télen a szomszéd falvakba is átjártunk lovas kocsival, és a kis rögtönzött színpadokon szavaltunk, táncoltunk, színdarabot játszottunk.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején indult országos nagy útépítés és villamosítás elkerülte Kakpusztát. Így sorsa megpecsételődött. A hatvanas évek végén a falu lakói kezdtek elköltözni a közeli-távoli falvakba, ahol kövesút, villany, buszjárat volt. Az új alakuló kultúra velejárói. A hetvenes évek végére a falu elnéptelenedett. A házak értékesebb részeit lebontották, és elvitték, a vályogfalak pedig nem sokáig tudtak küzdeni az idővel. A házhelyeket ma már csak a gyümölcsfákról, út menti virágzó cserjékről lehet felismerni.
A nyolcvanas évek végén a száztizenhét korábbi házból már csak három-négy állt. Az egyikben Bözsi néni lakott. Ő nem volt hajlandó elmenni családjával, és kitartott szülőhelye mellett. Havonta gyalog járt be a tíz kilométernyi távolságra eső Nagybajomba bevásárolni. Aztán a település önkormányzatától havi rendszeres szociális segélyt utaltak ki neki. Ezt ő első alkalommal nem volt hajlandó felvenni. Csodálkozva állt a tanácsházán és azt mondta: „Édös gyerökeim! Nekem nem jár nyugdíj, én az uram mellett sosem vótam állásba.” Aztán elfogadta a pénzt. Ezt követően, amikor jött járandóságát felvenni, mindig hozott valamit termelvényei közül. Hol mézet, hol csibét, hol tojást. Ezt cserébe otthagyta a tanácsházán. Így már rendbe volt becsületes, szorgos lelkében a dolog. Hát ilyen emberek laktak Kakpusztán.
Chak másodszor is megsemmisült. És most már kövek sem maradtak belőle. Csak az emlékek. Ezek még tisztán, és határozott kontúrokkal élnek lelkemben. Hogy kiket érdekelnek ezek az emlékek, történetek nem tudom. De azt tudom, hogy az ifjak között is mindig vannak, akik érdeklődnek és tudják, hogy a múltba nyúlnak vissza gyökereik.
És tudják azt is, hogy gyökerek nélkül csak „gyökértelen” életet élhetünk. A Világok a Gondolatban születnek és Gondolatként halnak meg, amikor az utolsó szemtanúk lelkében is kialszik a gondolat, az emlékezés.”

 

Kerekes Tamás