Strieber: Éhség
2011.10.03. 15:02 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Heisenberg szeme
2011.09.26. 17:03 marlonbrandy
Szólj hozzá!
27 képtelen történet
2011.07.30. 10:23 marlonbrandy
Roddy Doyle • Joyce Carol Oates • Joanne Harris • Neil Gaiman • Michael Marshall Smith • Joe R. Lansdale • Walter Mosley • Richard Adams • Jodi Picoult • Michael Swanwick • Peter Straub • Lawrence Block • Jeffrey Ford • Chuck Palahniuk • Diana Wynne Jones • Stewart O’Nan • Gene Wolfe • Carolyn Parkhurst • Kat Howard • Jonathan Carroll • Jeffery Deaver • Tim Powers • Al Sarrantonio • Kurt Andersen • Michael Moorcock • Elizabeth Hand • Joe Hill
Galaktika Fantasztikus Könyvek
Szólj hozzá!
Griffin Lövészek
2011.07.28. 09:40 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Jack Whyte: A Templom lovagjai3
2011.07.18. 13:45 marlonbrandy
Az izgalmas történelmi trilógia harmadik kötete a dicső és rejtélyes Templomos Rend felemelkedéséről és bukásáról.
1307. október 13-án, pénteken Franciaország királya, IV. Fülöp utasította hadseregét, hogy figyelmeztetés nélkül, egyetlen reggel leforgása alatt vegyék őrizetbe az összes templomost az országban. Azután V. Kelemen pápa közreműködésével megszerezte a templomosok javait, és rászabadította a rendre a Szent Inkvizíciót.
A rend nagymestere későn értesült a király tervéről ahhoz, hogy meghiúsíthassa, de figyelmeztette Sir William Sinclairt, aki a templomosok legendás kincsével, néhány száz lovaggal és egy francia báró skót származású özvegyével, Jessica Randolph úrnővel elszökik az országból.
Ahogy telnek az évek, és a francia király árulása mind kétségbevonhatatlanabbá válik, Sinclair egyre inkább elveszti reményét. Végül rendje érdekében úgy dönt, elszakítja a régi kötelékeket, felmenti hittestvéreit az esküjük alól. A bannockburni csatában még egyszer, utoljára harcba vezeti a templomos lovagokat Robert Bruce skót király oldalán. A rend túlélői mindeközben egy másik legenda felkutatására indulnak, melyet a templomos tanok említenek: meg akarják találni a nyugati óceán túloldalán fekvő legendás földet, Mericát.
Szólj hozzá!
Whyte A templom lovagjai II
2011.07.18. 13:03 marlonbrandy
Úgy tűnik, hogy törekszik a különböző társadalmi rétegek totális ábrázolására. Nem fogja megszorongatni Ken Follett történelmi regényeit, és Heller Ágnes sem róla mintázta a történelmi regény prototípusát. Aprólékos, igaz, de lehet, hogy ez később kifizetődik.
Nem parentálnám el 200 oldal után
Kerekes Tamás
Szólj hozzá!
Drábik János: Korszakváltás
2011.07.18. 11:51 marlonbrandy
Magyarország folyamatos fosztogatására az elmúlt két évszázadban a rákényszerített háborúkkal és a nemzetközileg megszervezett eladósítással került sor. A magyar társadalom már 1848-ban is az adósságba kényszerítési kísérlet elutasítása miatt kényszerült háborúzni Ausztriával.
A XIX. század második felében a rendszeresen ismétlődő válságokat a rejtőzködő, nemzetközi pénzkartell és a pénzügyeket háttérből irányító érdekcsoport idézte elő. Magyarország csak a külső kényszerek hatására lépett be az I. világháborúba, amelyet a nemzetközi pénzkartell készített elő és robbantott ki. A két világháború között Magyarország szintén a nemzetközi pénzvilág kamatgyarmata volt. A II. világháború után a Szovjetunió és a kommunista diktatúra fosztogatta az országot. 1989 után a magyar nemzet közös vagyonát pénzügyi technikákkal beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Az adósságcsapdába szorított Magyarország ily módon az egyetlen szuperhatalom, a globális pénzimpérium tartományává vált. A pártállami nómenklatúra pénzügyi technokratái, a pénzimpérium jelenlegi magyarországi kiszolgálói beállították és működtetik a világelit számára a pénzügyi szivattyúkat. Emiatt a magyar nemzeti jövedelem kiáramlik az országból.
Földgolyónk egyre zsúfoltabb, a világnépesség évszázadunkban már ötven év alatt a felével növekszik. A várható élettartam is hosszabb. Harmonikus világrendben azonban, ahol a túlhatalommal járó visszaélések megszüntethetők, ez nem okozhat problémát. Olyan világban élünk, ahol a kultúra, a gazdaság és a demográfiai helyzet napról napra gyorsuló ütemben változik. Sokszínűsége, sokarcúsága ellenére világunk szerves egészet alkot, ezért a korszakváltást, a harmonikus világrend új történelmi korszakának létrehozását csak az egész emberiség összefogásával lehet és kell megvalósítani. A válságba jutott emberiség csak így küzdhet meg sikeresen a világméretű kihívásokkal. Fel kell hagyni azzal az önzésen alapuló nézettel, hogy nem lehetnek igaz barátaink, ha nincsenek igazi ellenségeink, továbbá ha nem gyűlöljük azt, amik nem vagyunk, nem szerethetjük azt, amik vagyunk.(kurucinfo)
Szólj hozzá!
Orwellia
2011.07.17. 08:08 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Avarisz urai
2011.07.16. 08:30 marlonbrandy
Az Avarisz urai az ókori Görögország legendás hőskorának világába repít minket:
- Fény derül Egyiptom megszállói, a rejtélyes hükszoszok származására?
- Kiderül, hogy egy görög szárazföldről származó pelaszg hercegnő azonos Egyiptom egyik legnagyobb királynéjával?
- Bebizonyosodik, hogy a görög „sötétkor” csupán a helytelenül összeállított kronológia képzeletbeli szüleménye?
- Agamemnón trójai háborúja megfelelő régészeti kontextusba kerül?
- Homérosz Iliásza eposzhoz méltó történelmi keretet kap?
- Ismét bebizonyosodik, hogy a trójai hős, Aeneas volt a római civilizáció alapítója?
Az Avarisz urai egy utazás, aminek célja a nyugati világ legendás gyökereinek felkutatása.
Történetünk egy kis sziklasírban veszi kezdetét a Jordán völgyében, Jerikó elhagyatott romjai között. Innen indul a Földközi-tenger vidékének ókori országait és régészeti lelőhelyeit átívelő eposzi felfedezőutunk. Mire Józsua Jerikójától eljutunk Romulus Rómájáig, feltárul a kereszténység előtti múltunk valódi krónikája és olyan rendkívüli történelmi kép áll össze, amilyenről a tudósok korábban nem is álmodtak.
Úgy tűnik, az ókori Görögország és Róma irodalmát átható nyugati eposzok legendái valós történelmi alakok hőstettein és megtörtént eseményeken alapulnak. A bronzba öltözött harcosok hőskora valóban létezett, utolsó képviselőik Trója falainál harcoltak, miként Homérosz Iliászában áll.
A középső bronzkor kezdetén – kétezer évvel azelőtt, hogy Julius Caesart a római szenátusban meggyilkolták – új nép bukkant fel a történelem színpadán, és csatlakozott Mezopotámia és Egyiptom nagy civilizációihoz. Ezek az indoeurópai nyelvet beszélő harcos törzsek harci kocsikon érkeztek az északi hegyekből és síkságokról. Belőlük lettek később a hettiták, Mitanni árja királyai, és az Indus védikus hősei, a későbbi görög, perzsa és római birodalmak alapítói. Hőseiknek és hősnőiknek se szeri, se száma. Argosz mitikus királya, Inakhosz; lánya, a gyönyörű Ió hercegnő, aki egy egyiptomi fáraó felesége lett. Danaosz, a hükszosz uralkodó, annak a mükénéi dinasztiának az alapítója, ami az Agamemnón baljós csillagzat alatt indított trójai háborúja idején érte el hatalmi csúcspontját. Kadmosz, aki elhozta nyugatra az írás tudományát; a krétai Minósz, Knosszosz felséges királya, a Labirintus építtetője; Mopszosz, a harcos és tudós, aki III. Ramszesz idején hatalmas görög, filiszteus és anatóliai sereg élén Levantéba masírozott és vakmerő kísérletet tett Egyiptom elfoglalására. Róluk és számos társukról ma már legendák szólnak, az Avarisz urai oldalain azonban kiderül, hogy ezek a hősök ősi múltunk hús-vér történelmi alakjai voltak.
A SZERZŐ
David Rohl három sikerkönyv szerzője: Fáraók és királyok: A Biblia – a mítosztól a történelemig, Legendás civilizációk és Az elveszett testamentum: Az Éden kertjétől a fogságig – A Biblia népének ötezer éves történelme. Ezt a három kötetet kilenc különböző nyelvre fordították le. Az ő nevéhez kötődik a Fáraók és királyok című nemzetközileg elismert televíziós sorozat, valamint az Éden nyomában című dokumentumfilm. Jelenleg az utolsó simításokat végzi egy újabb régészéti sorozaton, ami Az egyiptomi teremtéstörténet címet viseli, és az egyiptomi civilizáció gyökereit kutatja. David a Keleti-sivatag terepfelmérését végző kutatócsoport igazgatója, amely az egyiptomi sivatagi sziklarajzok dokumentálását végzi a Nílus-völgy és a Vörös-tenger közötti területen. Ő a fő szervezője az Egyesült Királyságban és Egyiptomban megrendezett „Legenda-konferenciáknak”, és a világon mindenfelé tart előadásokat. David emellett kitűnő zenész, zeneszerző és zenei producer, a közelmúltban több televíziós dokumentumfilm-sorozathoz írt zenét.
Az új kronológia elméletét parázs viták kísérik mind a nyomtatott sajtóban, mind pedig a világhálón. David Rohl történelmi kutatásaival és zenei pályafutásával jelenleg több mint százezer internetes honlap foglalkozik.
- 1981-1988: egyiptológiai, történelmi és őstörténeti tanulmányok a Bécsi Egyetemen
- 1986: tanulmányok a berlini egyiptológiai intézetben
- 1987: tanulmányok a heidelbergi egyiptológiai intézetben
- 1988: az egyiptológia tudományának Ph.D. fokozata a Bécsi Egyetemen
- 1988-1989: az Osztrák Tudományos Akadémia kutatási asszisztense
- 1989-2001: a Bécsi Egyetem egyiptológiai intézetének tudományos munkatársa
- 2001: habilitáció a Bécsi Egyetemen
- 2006-2007: J. Clawson Mills munkatársa a Metropolitan Museum of Art egyiptomi művészet részlegében, New Yorkban[2]
- Fáraók és királyok: A Biblia - mítosz és valóság (1995)
- Legend: The Genesis of Civilization (1998)
- The Lost Testament: From Eden to Exile - The Five-Thousand-Year history of the People of the Bible (2003)
- The Lords of Avaris: Uncovering the Legendary Origins of Western Civilization (2007)
- Aki meg mindezt öszveszette, teremtette, búráját neki
Szólj hozzá!
Drábik János: Sötét újkor
2011.07.10. 09:35 marlonbrandy
Szólj hozzá!
A. C. Clarke: Mélység
2011.07.10. 07:04 marlonbrandy
Walter Franklin űrhajós volt, de egy baleset miatt visszakényszerült a Földre. Új munkájának a tengerművelést választja, de az átállás nem megy zökkenőmentesen. A ranglétra legaljáról kell fölkapaszkodnia, s közben megismerkedni a tenger alatti világ csodáival és rejtélyeivel.
Az SF Nagymesterének e műve ma, amikor éhezők millióinak nem jut élelem a Földön, időszerűbb, mint valaha. A regény mostani, legteljesebb kiadása tartalmazza a szerző előszavát, valamint az eredeti novellát is, amely a történet alapjául szolgált.
,,Arthur C. Clarke korunk egyik legnagyobb zsenije."
- Ray Bradbury
,,Gyönyörű és izgalmas mű. Egyedülállóan kelti életre a jövő világát. Az egymást követő válsághelyzetek miatt egyszerűen letehetetlen."
- Sunday Times
,,Az űrkorszak prófétája szól hozzánk."
- New Yorker
Szólj hozzá!
Clarke: Szigetek az égben
2011.07.09. 10:23 marlonbrandy
Roy megtapasztalhatja a súlytalanság csodáját, a szkafanderes űrséták lélegzetelállító izgalmát, a bolygónk légkörén kívül töltött mindennapok veszélyeit, sőt még egy filmforgatáson is részt vehet. Azt azonban nem is sejti, hogy e rendkívüli környezetben még rendkívülibb kalandok várnak rá, és mire látogatása véget ér, tapasztalt „űr-rókaként” tér majd haza a Földre.
Az SF Hugo- és Nebula-díjas nagymesterének e korai regénye az olvasók ifjabb korosztályát szólítja meg. Nyaktörő iramú, izgalmas eseményekben bővelkedő története hiteles tudományos adatokra és elméletekre építkezik, és tartalmazza Clarke azóta híressé vált teóriáját is a geostacionárius pályára állított távközlési állomásokról. Kihagyhatatlan alapmű a fantasztikus irodalom szerelmesei számára, de azoknak is ideális, akik csak most kezdik az ismerkedést az SF csodálatos világával.
„Arthur C. Clarke a legsikeresebb science-fiction író.”
– Isaac Asimov
Ám a rendkívül nagy tudású kamaszt – hiszen a versenyben tudományos ismereteit kellett összemérnie társaival – nem igazán vonzza a luxus; ő inkább az űrbe vágyik, s mivel jó előre kiderítette, hogy a Belső Űrállomás jogilag még földi fennhatóság alatt álló objektumnak tekinthető, ezt választja úti céljául.
A fiú megismerheti egy űrállomás életét, a saját bőrén tapasztalhatja meg, miféle kihívást jelent a súlytalanság, az elzártság, a fent és lent értelmének megszűnése, és minden más, ami az űrbéli élet természetes velejárója.
Roy kalandjai azonban magára az űrállomásra korlátozódnak – vagyis többnyire, hiszen egy alkalommal egy kis szerencsének és némi turpisságnak köszönhetően elhagyhatja az űrben lebegő bázist, hogy olyan, hol ijesztő, hol felemelő élményekben lehessen része, melyekhez hasonlót csupán kevesek kiváltsága megtapasztalni.
Elbeszélője egy kamasz fiú érzékenységével meséli el a történeteket, közben – mintha társainak magyarázna egy hosszú levélben – részletesen taglalja az űrutazás és az űrbéli élet aspektusait. Kizárólag az űrállomás kapitányának története mutat túl ezeken a kereteken.
Igaz ugyan, hogy a történet némelyik eleme kétségtelenül fantasztikus, és csak az érdeklődés felkeltése miatt szerepel a regényben, a leírtak zöme mégis tudományosan megalapozott. Elég az egész Földet befedő műsorszórás ötletét említenem, amit Clarke három geostacionárius műhold segítségével képzelt el megoldani 1954-ben, a mai műholdas közvetítések pedig pontosan ezen az elven alapulnak.
Ám mindezek egytől egyig valóban megvalósítható elképzelések, még ha Clarke túlzottan optimistán úgy gondolta is, hogy egy évszázad elegendő lesz a tudománynak, hogy leküzdje az esetleges akadályokat. Azonban ahol a politika és a gazdaság is beleszól a döntéshozatalba, ott még a legracionálisabb író sem bocsátkozhat jóslatokba.
Szólj hozzá! · 1 trackback
A. C. Clarke: A Mars titka
2011.07.09. 08:53 marlonbrandy
- Honnan jönnek?
- Kétmillió fényév, Zoak.
- Nálatok mindenkinek három lába van?
- Talaj egyenetlen, biztos járás.
- És mindenkinek három keze van?
- Dinnye, fő étel. Kettő fog, egy kanalaz.
- És mindenki három fejű?
- Speciális idegi tagozódás. Bal fej, tudomány. Jobb fej, művészet. Középső fej, koordináció.
- És nálatok mindenki ilyen kis furcsa fejfedőt hord?
- Csak a zsidók.
Martin Gibson, a sikeres SF-író a Marsra utazik, hogy beszámoljon az ottani kolónia életéről. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket.
Lehet, hogy a Mars korántsem annyira lakatlan, mint korábban hitték? És vajon miért nyilvánították hirtelenjében karanténná Phobos nevű holdját?
Az SF világszerte legismertebb nagymestere kicsit saját magát, álmait és vágyait írta bele ebbe a korai regényébe, amely döbbenetesen előlegezi meg későbbi munkásságának legmaradandóbb ötleteit, motívumait.
A MARS TITKA
1
– Úgy, szóval ez az első alkalom, hogy felszáll – mondta a pilóta kényelmesen hátradőlve. Kezét tarkóján összekulcsolta, miközben hanyagul előre-hátra himbálódzott az ülésben. Ez azonban nem nyugtatta meg utasát.
– Igen – válaszolta Martin Gibson, szemét továbbra is a kronométer mutatójára szögezve.
– Mindjárt gondoltam. Ez a rész a történeteiben mindig elég gyenge, főleg amikor a gyorsulás következtében beálló ájulásról ír. Miért is írnak az emberek ilyen képtelenségeket, ezzel csak az üzletnek ártanak!
– Sajnálom – vonta meg a vállát Gibson. – De azt hiszem, a régebbi írásaimra gondol. Akkor még nem indult meg az űrhajózás, így a fantáziámat kellett használnom.
– Meglehet – mondta a pilóta némi rosszmájúsággal. A legcsekélyebb figyelmet sem fordította a műszerfalra, pedig az indulásig már csak két perc volt hátra. – Gondolom, vicces lehet, hogy miután már annyit írt erről, most maga is kipróbálja.
A „vicces” jelző – vélte Gibson – nemigen felel meg a valóságnak, de megértette a másik nézőpontját. Jó néhány regényhőse – még a gonosztevők is – ilyen helyzetben merev, hipnotizált tekintettel követte a másodpercmutató könyörtelen útját, izgatottan várva, hogy a rakéta néhány pillanat múlva kirepítse a végtelenbe. És most – mint általában történni szokott, ha valaki kivárja az időt – a valóság utolérte a képzeletet. Ugyanabban a helyzetben találta magát; mindössze kilencven másodperc választotta el a nagy pillanattól. Valóban vicces volt; a költői igazságszolgáltatás ragyogó esete.
A pilóta ránézett, láthatóan kitalálta gondolatait. Majd jókedvűen elvigyorodott.
– Nehogy megijedjen a saját történeteitől! Én egyszer fogadásból állva vártam meg az indulás pillanatát. Persze pokoli ostobaság volt.
– Nem félek – felelte Gibson, felesleges hangsúlyt adva kijelentésének.
A pilóta kételkedőn hümmögött, és lehajolt, hogy az órára pillantson. A másodpercmutatónak még egy kört kellett megtennie.
– Én nem kapaszkodnék így az ülésbe. Berillium-mangán. El talál görbülni.
Gibson szégyenlősen elengedte az ülés karját. Rádöbbent, mennyire mesterkéltek a válaszreakciói. Ettől azonban nem voltak kevésbé valódiak.
– Természetesen nem lenne valami kellemes, ha néhány másodpercnél tovább tartana ez az állapot – mondta a pilóta, még mindig kényelmesen ülve, de Gibson megfigyelte, hogy pillantása már a műszerfalra szegeződik. – Aha, beindultak az üzemanyag-szivattyúk. Ne aggódjon, ha furcsa dolgok történnek a függőleges iránnyal, s csak hagyja az ülést lengeni. Hunyja be a szemét, ha ez segít. (Hallani lehetett már a gyújtórakétákat.) Még körülbelül tíz másodperc, amire elérjük a teljes nyomást; igazán nincs ebben semmi, eltekintve a hanghatástól. El kell viselnie ezt! AZT MONDTAM, EL KELL VISELNIE EZT!
- Én harmincezer dollárért!
- És mit kezdesz harmincezer dollárral?
- Először is adnék tízezret a gyereknek, tízet a feleségemnek, tízet pedig megtartanék.
- És te, amerikai, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe?
- Hatvanezer dollárért.
- És mit kezdenél hatvanezer dollárral?
- Először is adnék húszat a gyereknek, húszat a feleségemnek, húszat pedig megtartanék.
- Hát te, magyar, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe?
- Kilencvenezer dollárért!
- És mit kezdesz kilencvenezer dollárral?
- Adnék neked harmincat, mert te szerezted az üzletet, harmincat megtartanék, harmincért meg kilőnénk a Vologyát!
Szólj hozzá! · 1 trackback
Clarke-Pohl: Végső bizonyítás
2011.07.09. 07:20 marlonbrandy
C. Clarke - F. Pohl: Végső bizonyítás
Metropolis Média Kiadó
Kicsit hasonlít a Sapirelli csatornák bizonyítása körül kialakult gyilkossági kísérletre, Dan Brown modorában, de a másik „entitással”, földönkívüliekkel való viszony, a Föld fenyegetettsége révén végül is sikeresebb művet hozott létre a két narratív szál összecsengése révén. Hisz megjelennek a gépenkívüliek, a protezoárok, gigalakták, s kapcsolatba lépnek a fiatal indiai matematikussal, a főhőssel.
A kötetről írtak vastagon:
Általában gyenge hattyúdalnak titulálják a regényt, ami egy kicsit jobb, mint a regény kritikusai gondolják. Mindenképp a stranszatyorban a helye.
(Kerekes Tamás)
(Pierre de Fermat francia műkedvelő matematikus 1637-ben ezt írta egy tudományos kötet margójára: ,,Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre, egy negyedik hatványt két negyedik hatványra, és általában a négyzet kivételével egy hatványt ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Mivel megoldását máshol sem jegyezte föl, útjára indított egy legendát, amely évszázadokon keresztül kísértette a matematikusokat. A ,,Nagy Fermat-sejtés" bizonyítása végül 1995-ben sikerült Andrew Wilesnak, de csupán olyan eszközökkel, amelyek a 17. századi tudósnak nem álltak rendelkezésére.
Amikor egy lelkes fiatal Srí Lanka-i fiú, Randzsit Szubramanian rábukkan az eredeti megoldásra, világszerte zseninek kiáltják ki, hírnév és vagyon hull az ölébe, de boldogsága nem tart sokáig. A legkülönbözőbb hatóságok és titkos szervezetek akarják soraikba toborozni, hogy kihasználhassák rendkívüli matematikai tehetségét.
És mindeközben egy hatalmas idegen flotta tart a Föld felé, hogy elpusztítsa a magenergia birtokába jutott, potenciálisan veszedelmes új fajt. Az emberiségnek saját maga és a galaxis többi értelmes lénye számára is be kell bizonyítania, hogy érdemes a fennmaradásra. És ebben az újabb bizonyításban is kulcsfontosságú szerep jut Randzsitnak.
Az SF két Nagymesterének közös meséje maga is bizonyíték arra, hogy jövőnk záloga a tudomány és a racionális gondolkodás. Mert az emberi elménél, ha jó célra használják, nincs csodálatosabb.
,,Méltó lezárása Clarke életművének, és emlékeztető, hogy Pohl még 70 évnyi írás után is mestersége teljében van."
- San Francisco Chronicle
,,Ez a könyv egy sor bámulatos ötlettel szembesíti szimpatikus, hiteles emberi szereplőit."
- SF Reviews
Általában leszedik a kötetről a keresztvizet
De hogyan lehet összehozni a két egymástól távol álló problémát? Ezzel bizony a szerzőpáros is gondban volt. Mert igaz ugyan, hogy Randzsit gyerekkori barátja, Gamini révén kapcsolatban áll a Pax Fidem nevű szervezettel, melynek célja a világbéke megteremtése a birtokukban álló szuperfegyver segítségével, de a matematikai problémának semmi köze a világ megmentéséhez. Ráadásul a megmenekülés is elég kurtán-furcsán következik be: a szupercivilizáció úgy dönt, hogy talán mégsem kell kiirtani az embert.
A regény tele van a szerzőktől már ismert ötletekkel. A gigalakták szupercivilizációja az Elsőszülöttteket idézi, más idegen fajok a hícsíkkel mutatnak párhuzamot. Természetesen előkerül a műben az űrfelvonó is, ahogy a napvitorlások is, ez utóbbiak ábrázolásához jelentős részben beemelik Clarke hasonló című novelláját is. Az egyik főszereplőt halála után Robinette Broadheadhez hasonlóan digitális formában élesztik újjá, és persze a történet túlnyomó része Srí Lankán játszódik. Új ötlet sajnos kevés van a műben.
A regény igazi gyengéje a magánéleti szál. Kezdeti problémák után Randzsitnak és élete párjának, Myrának szinte minden sikerül: idilli boldogságban élnek, ami nem is lenne baj, ha nem száz oldalakat pazarolnának ennek ábrázolására az írók. Párbeszédeik többsége életszerűtlen: évek óta nem látják egymást és a második mondatban már tudományos kérdésekről tárgyalnak. A feszültséget annak kellene fenntartania, hogy kb. húsz oldalanként megtudjuk, már megint aggasztó dolgokat láttak a híradóban. Lányuk, Natasha esetében különösen giccses romantikus történetté válik a mese: nem elég, hogy ő nyeri az első Holdon rendezett olimpia repülőversenyét (sic!), még az első napvitorlásverseny mezőnyébe is bekerül. A mű legérdekesebb részei azok a matematikai játékok, melyeket az olvasó Randzsit előadásában megismerhet, de a Szubramanian-házaspár külföldi útjai néha egy bédekker leírásait idézik.
A politikai és magánéleti ellentétek nem elég árnyaltak: az államok között is jól meg lehet különböztetni jókat és rosszakat, az embereknél meg különösen. Így Észak-Korea, Kolumbia és Venezuela rászolgált az elektronikus és hadi infrastruktúrájukat romba döntő csapásra, de az Egyesült Államok is megkapja megérdemelt büntetését ‒ igaz, nem a Pax Fidemtől. A karakterek abszolút nem életszerűek, néha furcsa szituációkba is hozzák őket az írók: egy idős szerzetes látogatásának a regényben egyetlen oka, hogy az olvasó megtudja, milyen ügyes kis autója van.
Mint azt a regény egy német kritikusa megfogalmazta, a szerzők célja az lehetett, hogy “írjanak valami kedveset”. Ez tulajdonképpen sikerült, a regényben rengeteg szimpatikus alakkal találkozunk, akik tökéletes harmóniában élnek. De egy jó regényt a jól ábrázolt konfliktusok éltetnek, azoknak pedig a Végső bizonyítás híján van. Sajnos ezt a könyvet csak a szerzőpáros nevével lehet eladni, a tartalma kevés hozzá.( sfmag.hu)
A gondok ott kezdődnek, hogy a Végső bizonyítás csak nagyon sok jóindulattal nevezhető sci-finek. Tulajdonképpen a négyszázadik oldalig egyáltalán nem, legfeljebb jövőben játszódó (bár ez sem biztos, majd később még visszatérek rá) életrajzi regénynek, amibe olykor-olykor kósza földönkívüliek is befigyelnek. A történethez nekik azonban nem sok közük van, hiszen az Randzsit Szubramanian különlegesnek egyáltalán nem nevezhető életének álmosító krónikája. Ez a jóravaló Sri Lanka-i fiatalember azon embertársaink közé tartozik, akikkel egész életükben egyetlen valamirevaló dolog történt, de azzal megcsinálták a szerencséjüket halálukig. Randzsit életének zenitje az volt, amikor bizonyítást talált Fermat sejtésére, és ezzel világhírű matematikussá vált. Amúgy viszont egyetemre járt, megházasodott, dolgozott, gyereket nemzett – mint nagyjából bárki. Az egész könyv élvezeti értékét hazavágja, hogy főhőse egy unalmas, sótlan alak, aki sorsdöntő pillanatokban is csak egy-egy bugyuta „hupszot” tud kipréselni magából. Randzsit Szubramanian semmilyen jelentős jellemfejlődésen nem megy keresztül, és regényes kalandokba se igazán keveredik. A könyv többi szereplője még nála is vázlatszerűbb, és többségük sajnos igencsak papírízű. Ha már az emberek ilyen kidolgozatlanok, akkor legalább az alienekre biztos sok idő maradt – gondolhatnánk -, de ez nem így van. Szó mi szó, az ő leírásukban legalább vannak izgalmas és eredeti részek, de azért jó lett volna mélyebben is a fejükbe, lelkükbe látni.
Persze a könyv célja igen egyértelmű: az erőszakos, önpusztító emberiség ostorozása és a tudomány méltatása. Így aztán a Szubramanian-család történetét rendszeres időközönként megszakítják matematika feladványok és tudományos kérdések. Ez a jobbik eset, és a könyv néhány legjobb pillanata is ezekhez köthető, mert a harmadik szál viszont azt hivatott bemutatni, hogy micsoda ocsmány világban élünk, és hogy a világ országait micsoda közveszélyes pszichopaták irányítják (az UFO-k is azért jönnek, hogy elpusztítsák az atomfegyverekkel őrült módjára hadonászó emberiséget). Az a probléma, hogy ezt tudjuk anélkül is, hogy Clarke és Pohl harmincoldalanként a szánkba rágná. Hosszú-hosszú leírások a közel-keleti, a dél-amerikai, az afrikai helyzetről vagy éppen az új észak-koreai diktátorról. Ez semmi több, mint felületes politikai rizsa, és mint ilyen kevés helye van egy sci-fiben. A vége felé még az USA és úgy általában a nagyhatalmi politika is megkapja a magáét – ami ugyan szép-szép, de lerágott csont. És itt térnék vissza arra, hogy mikor is játszódik ez a regény. A high-tech cuccok és néhány elejtett megjegyzésből arra következtethetnénk, hogy az igencsak távoli jövőben. Ennek viszont jócskán ellentmond, hogy Kuba elnöke továbbra is Fidel Castro, és hogy Németország nem ENSZ-tag. Talán egy alternatív világot akartak teremteni az alkotók? Akkor viszont az üzenet nem rólunk szól, ennélfogva céltalan.
Ha a kedves olvasó nagy nehezen átrágja magát az első négyszáz oldalon, akkor megérkezik oda, ami miatt megvette a könyvet. A címben szereplő bizonyítás ugyanis ekkor bukkan fel először, aztán körülbelül húsz oldal után egy hihetetlen ostoba és naiv megoldással el is tűnik. Az eddig csigatempóban vánszorgó regény pedig hirtelen felpörög, és a maradék száz oldalban ledarál minden tudnivalót, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat vet fel, hogy aztán egyet se fejtsen ki. Ki érti ezt? Az elején szinte naplószerűen értesülünk Randzsit életének minden mozzanatáról, és amikor végre valahára valami tényleg egyedi és érdekfeszítő történik vele és az emberiséggel, vége az előadásnak.
A Végső bizonyítás minden jó szándéka ellenére – sajnos ki kell mondani – a Clarke-életmű egyik leggyengébb darabja. Végtelenül szomorú, hogy egyben az utolsó befejezett műve is. Nyilván nehéz ennyi szorgos év után bármi újjal előrukkolni, de titkon az ember bízott benne, hogy a két szerző együttműködéséből születhet valami értékes és érdekes. (kikotoonline.hu)
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés- A sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt. Dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban). Miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit.(geekz.hu)
Összeállította Kerekes Tamás
Szólj hozzá!
William Gibson: Nyomtalanul
2011.07.02. 16:10 marlonbrandy
Nyomtalanul
Hollis Henry, az egykori rockzenész és újságíró, valamint Milgrim, a privátszféráját megszállottan óvó kriptológus új megbízást kap a mérhetetlenül gazdag Hubertus Bigendtől: ki kell nyomozniuk, ki áll egy lopva terjedő, forradalmi divatirányzat mögött. Bigend a névtelen segítségével akar ugyanis betörni a katonai ruházat válságbiztos üzletágába. Csakhogy a divatzseni szolgálataira más is igényt tart, szóval Hollisnak és Milgrimnek a nyomozás mellett már hamarosan a bőrét is mentenie kell. Hogy a hadsereg és a fegyverkereskedők frontvonalai közé tévedt két kisember élve megúszhatja-e nagy kalandját, arra talán a világ minden pénze sem garancia.
A Neurománccal világhírűvé vált szerző Blue Ant-trilógiájának (Trendvadász, Árnyvilág) zárókötetében olyan időszerű témákat vizsgál, mint a hekkerkultúra, a megfigyelés és a személyes szabadság kérdése és a vírusmarketing. Mindezt egy izgalmas, gondolatébresztő thrillerbe ágyazva.
,,Jó szeme a furcsaságokra az eseményeket egészen bizarr megvilágításba helyezi."
- New Yorker
,,Hátborzongató Gibsonnak az a képessége, amivel rátapint társadalmunk legizgalmasabb pontjaira."
- Atlanta Journal-Constitution
,,William Gibson félelmetesen gyönyörű mondatokat alkot, a tömegek igazi költője."
- San Francisco Examiner & Chronicle
A legutóbbi három regénye – amelyeket együttesen a Blue Ant trilógiaként szoktak emlegetni – már teljességgel ebben a szellemben készült. Amikor a Trendvadászt és az Árnyvilágot olvastam, egyáltalán nem tetszett ez a változás. Hiányoltam azt a hangulatot, amit a Sprawl-trilógia regényeiben megismertem és megszerettem, ráadásul ez a két könyv közel sem mutatta azokat a lenyűgöző gibsoni stílusjegyeket, amiért oly sokra tartják őt. Ilyen előzmények után meglehetősen óvatosan fogadtam a trilógia záró kötetének megjelenését. Az Árnyvilág zagyva és meglepően ötlettelen története után nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy e trilógia lezárásaként Gibson képes lesz ezt a szétszórt egyveleget összerendezni, és fogyasztható történetté formálni. Ám szerencsére az egykori cyberpunk nagymester megmutatta, hogy miért még mindig ő az egyik legjobb író a modern fantasztikus irodalom világában.
A Nyomtalanul (Zero History) cselekményében visszatérnek az előző regényben megismert szereplők – Hollis Henry, az egykori rock énekes és Milgrim, a drogfüggőségéből lassan felépülő, kissé zavaros személyiségű kódfejtő –, hogy a svájci multimilliomos üzletember, Hubertus Bigend megbízásából újabb hajmeresztő, titokzatos, és természetesen roppant veszélyes munkába fogjanak. Ezúttal a névtelenség homályában terjedő új divatirányzatok feltérképezése körül bonyolódik a cselekmény, ugyanis Bigend az ismeretlenség segítségével és felhasználásával szeretne betörni a katonai ruházat rendkívül jövedelmező üzletágába. Ám hamarosan kiderül, hogy nemcsak a svájci az egyetlen üzletember, aki ebben a szegmensben szeretne tetemes haszonra szert tenni, ezért a titokzatos tervező személye után kutató Hollis és Milgrim egyre mélyebbre keveredik a tisztátalan eszközöket sem nélkülöző ügyletben. Egy ponton túl pedig már sokkal inkább a saját irhájukat kell menteniük a hadsereg, és nem utolsó sorban néhány fegyverkereskedő elől. Ha jól belegondolunk, ez nem egy elképesztően izgalmas alaphelyzet, viszont Gibson képes úgy formálni a környezetet, hogy mégsem unatkozunk.
Az előző kötetekhez képest hatalmas fejlődést, hogy a Nyomtalanul sokkal összeszedettebb regény. Természetesen a cselekmény ebben az esetben is több szálon fut eleinte, de nem érezzük ezeket egymástól teljesen függetlennek, hiszen időről időre vannak kereszteződések, ahol egy pillanatra minden összeolvad. Nincs feszült sodrás, nincs túl nagy izgalom, de mégis halad előre a cselekmény, és mi egyre csak tovább lapozunk, hogy kiderüljön, hogyan alakul tovább hőseink sorsa. Néhol azért akad egy-két homályosabb folt, amiről pontosan nem derül ki, hogy milyen funkciót betöltendő került bele a történet fonalába, de ezek nem olyan döntő jelentőségűek, hogy emiatt a fő csapásirány eltérüljön, vagy megakadjon. Sajnos a végkifejlet közel sem olyan élvezetes, mint számítanánk rá, és talán túlságosan is kiszámítható, de még ezzel együtt is nyugodtan állíthatjuk, hogy Gibson közel a maximumot hozta ki az erős közepes ötletből. Csupán a végső lezárás lett suta és klisészerű, de ez összességében nem ront a történet teljesítményén.
Ami igazán fogyaszthatóvá teszi a regényt, az a szereplők hirtelen életre kelése. Bár sokat közülük megismerhettünk már az előző részben, akkor azonban inkább érezhettük őket bábuknak, akik egy megszabott kötélpályán képesek csak mozogni, mint valószerű alakoknak. Talán Gibson is rájött erre, mert láthatóan gondosabban, több figyelemmel építette bele a történetbe a karaktereket. Hollis nem sokat változott, most is az a tétovaság lengi körül, ami általában a zenéléstől visszavonult, ám a helyüket mégsem találó énekesekre jellemző, de épp emiatt szerethető karakter. Átérezzük, hogy mennyire terhes számára, hogy a svájcinak kénytelen dolgozni, és esetleg még szorítunk is neki, hogy a sarkára állva kijelentse, felmond. A volt zenésztárs, Heidi felbukkanása szerintem jó adalék. A vad, szókimondó ex-dobos afféle árnyék Hollis mellett, aki próbálja kisebb-nagyobb lökésekkel a megfelelő irányba terelni barátnőjét, és nem mellesleg kihúzza néhányszor a slamasztikából a többieket. Az előző kötethez képest talán Milgrim alakja ment keresztül a legnagyobb – és előnyös – változáson. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehet egy teljesen zárt, álomszerű világból hirtelen belecsöppenni a valóságba, és újra megtanulni mindent, korlátok, szorongások nélkül cselekedni, és megtapasztalni egy olyan érzést, amit korábban még sosem ismert. Bigend végre olyanná vált, amilyennek eredetileg is lennie kellett volna – titokzatos, látszólag érinthetetlen, de mégis sebezhető, megrendíthető és elbizonytalanítható. Kicsit hasonlít a Neurománcból megismert Armitage-ra – elegáns, rejtélyes, de mégis minden szaván érezhető, hogy ő diktál, és veszélyessé válhat, ha esetleg nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. Rajtuk kívül még sok színes egyéniség jelenik, akiktől élővé változik a környezet, illetve visszatér az előző kötetből Bobby Chombo és Garreth, valamint az első regényre is kapunk néhány utalást, hogy minden összeálljon egy kerek egésszé.
Ha önmagában nézzük, akkor a Nyomtalanul egy erős közepes történet, meglepően jó hangulattal és gazdag, jól kidolgozott karakterekkel. Viszont ha a teljes trilógia ismeretében viszonyítunk, akkor a befejező kötet klasszisokkal jobb az előzményeknél. Ennek fényében érdemes lehet végigolvasni a teljes trilógiát, hogy képet kapjunk arról, milyennek látja Gibson a világunkat, amely ugyan a jelen, de már ott kopogtat az ajtaján a jövő. Érdekes, elgondolkodtató, és talán tanulságos is. Azonban most, hogy ez a sorozat véget ért, kíváncsi lennék, hogy Gibson milyen témát kezd majd boncolgatni – talán újra elkalandozik a távolabbi, sötétebb és durvább jövő felé, de lehet, hogy csak ismét rávilágít egy olyan pontjára a mai világunknak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy milyen lehetőségeket, titkokat, veszélyeket rejt. Egy biztos, a Nyomtalanul bebizonyította, hogy még nem felejtett el regény írni a cyberpunk mestere, így bizakodva várom a következő könyvét.(fictionkult.hu)
Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.
- A Kincstár
Inchmale leintett neki egy taxit: azt a fajtát, ami mindig is fekete volt, amikor Hollis először ismerte ezt a várost.
Ez gyöngyházfényű ezüst. Berlini kék írásjelekkel reklámoz valami németet, banki szolgáltatást vagy üzleti szoftvert. Kisimultabb hasonmása fekete őseinek. Műbőr üléskárpitja ortopéd őzbarna árnyalatú.
– A pénzük nehéz – mondta Inchmale, és egyfontos pénzérmék ömlesztett, meleg kupacát ejtette Hollis kezébe. – Sok prostit vehetnek rajta. – Az érmék még most is őrizték a játékgép testmelegét, amiből Inchmale rutinosan, szinte futtában kifacsarta őket, miközben Hollisszal kifelé tartottak a King’s Izébizéből.
– Kinek a pénze?
– A honfitársaimé. Jó szívvel adják.
– Nincs rá szükségem. – Megpróbálja visszaadni.
– Taxipénz. – Megadja a sofőrnek a Portman Square-i címet.
– Ó, Reg – erősködött Hollis –, nem volt annyira szörnyű! Pénzpiacokon tartottam… a nagy részét.
– Épp elég szörnyű. Hívd fel a fickót!
– Nem.
– Hívd fel! – erősködött a férfi többszörösen hajtott, minden intuíciónak ellentmondóan összecsatolt, halszálkamintás, japán Gore-Texbe burkolva.
Becsukta a taxi ajtaját.
Hollis megfordult, és a hátsó szélvédőn keresztül nézte Inchmale-t, ahogy a taxi távolodott. A férfi – tagbaszakadtan és szakállasan – elmaradt mögötte a hűvös Greek Streeten. Néhány perccel múlt éjfél. Inchmale-nek vissza kellett térnie önfejű pártfogoltjához, Clammyhez a Bollardsból, aki a stúdióban várta, hogy folytathassák jövedelmező alkotói gyötrődésüket.
Hollis hátradőlt, és semmit sem fogott fel a külvilágból, amíg el nem hagyták a Selfridgest, ahol a sofőr jobbra fordult.
Az alig néhány éves klub a Portman Square északi oldalán volt. Hollis kiszállt, fizetett, és nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak. Kétségbeesetten próbált szabadulni Inchmale nyereményétől.
(Kimondatlan) Különlegességek (úgynevezett) Kincstára. Inchmale nem sokkal azután nyert tagságot, hogy ők hárman – a Curfew három, még élő tagja – eladták a Hard to be one jogait egy kínai autógyártó cégnek. Lévén, hogy Los Angelesben már csináltak egy Bollards-albumot, és hogy Clammy a következőt Londonban akarta fölvenni, Inchmale meg volt győződve róla, hogy a kincstári tagság végeredményben olcsóbbnak bizonyul majd, mint egy hotel. És olcsóbb is volt – de csak ha egy nagyon drága hotelről beszélünk.
Hollis most fizetővendégként lakott itt. A pénzpiacok helyzete (bármilyen is volt), és a könyvelőjével még New Yorkban folytatott beszélgetései alapján tudta, hogy jobban teszi, ha most szerényebb árfekvésű szálláshelyeket keres.
A – borsos ára ellenére szokatlanul szűkre szabott – Kincstár egy XVIII. századi lakóház függőleges kiterjedésének felét foglalta el; a ház homlokzata Hollist egy olyan ember arcára emlékeztette, aki épp kezd elbóbiskolni a metrón. Gazdagon, de mértékletesen burkolt előterét megosztotta az épület másik, nyugati felét elfoglaló ki tudja mivel – Hollisban idővel kialakult a körvonalazatlan sejtés, hogy ez valamiféle – talán emberbaráti jellegű, vagy a (mégoly távoli) közel-keleti béke elősegítésének szentelt – alapítvány lehet. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem vertek nagydobra: úgy tűnt, hogy ennek az épületrésznek egyáltalán nincsenek látogatói. Sem a homlokzaton, sem az ajtón nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy mi lehet – ugyanúgy, ahogy semmi sem jelezte, hogy a Kincstár a Kincstár.
Amikor először járt a szálloda bárjában, Hollis látta a híresen egyforma, ezüstcirmos izlandi ikerpárt; mindketten pintes poharakból itták a vörösbort, amit Inchmale íreskedő modorosságnak titulált. Nem voltak klubtagok, ezt a férfi fontosnak tartotta megjegyezni. A Kincstár tagjai az előadóművészetek terén valamivel kevésbé sztárnak számító figurák voltak, és Hollis feltételezte, hogy ez Inchmale-nek legalább annyira megfelel, mint neki.
A férfit saját bevallása szerint a dekoráció főzte meg, és nagyon valószínű, hogy ez így is történt. Állítható, hogy a berendezés, akárcsak Inchmale, teljesen őrült volt.
Ahogy Hollis betaszította az ajtót – amin át az ember akár lóháton is beügethetett volna, és le sem kellett volna hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába – Robert üdvözölte őt; egy nagydarab és megnyugtatóan krétacsíkos fiatalember, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy a bejáratot felügyelje, anélkül hogy ez különösebben látszana rajta.
– Jó estét, Miss Henry!
– Jó estét, Robert.
A lakberendezők itt még visszafogták magukat, ami annyit jelentett, hogy még nem váltak nyilvánvalóan, dühöngően, totálisan eszementté. A bejáratnál egy óriási, díszesen faragott recepciós pult állt, amelyen valamilyen enyhén pornográf jelenet zajlott mahagóniindák és szőlőfürtök között. A pultnál a klub egyik vagy másik alkalmazottja ült, többnyire fiatal férfiak, akik gyakran olyasfajta teknőckeretes szemüvegeket viseltek, amikről Hollis gyanította, hogy valódi teknőcökből faragták őket.
A pult kellőképpen ódon aktatakarója mögött két, egymásra tükrösen szimmetrikus márványlépcső kígyózott fölfelé; mindkettő az emeletre vezetett, ugyanis az emelet, mint minden egyéb a recepció fölött, kettéoszlott a Kincstár és a feltételezett emberbaráti misztérium ikerbirodalmaira. A Kabinet oldaláról, az óramutató járásával ellenkező irányba csavarodó lépcső tetejéről most vízesésként zuhogtak le buzgó közösségi ivászat zajai; a nevetés és a hangos eszmecsere élesen pattant vissza az egyenetlenül áttetsző, méz-, vazelin- és nikotinárnyalatokban márványozott kőről. Az egyes lépcsőfokok sérült széleit jól passzoló, négyszögletű elemek beillesztésével hozták helyre, amelyek valamilyen kevésbé magasröptű anyagból készültek. A cucc fakó volt és mondén; Hollis gondosan ügyelt, hogy soha ne lépjen rá.
Egy teknőckeretes fiatalember, aki a pult mögött ült, kérés nélkül átnyújtotta neki a szobája kulcsát.
– Köszönöm.
– Szívesen, Miss Henry.
A lépcsőket kettéválasztó boltíves átjárón túl az épület alaprajza a tétovázás egyértelmű jeleit mutatta. Hollis arra gyanakodott, hogy ezt a ház eredeti funkciójának elfelezésével járó feszélyezettség okozhatta. Megnyomott egy kopott, de gondosan polírozott rézgombot, amivel lehívta a – még londoni mércével is – legöregebb felvonót, amit valaha látott. A gardróbméretű lift, ami nagyobb volt széltében, mint hosszában, komótosan eresztette le feketére zománcozott acélketrecét.
Hollistól jobbra, az árnyékban egy Edward-korabeli múzeumi lámpával belülről megvilágított terrárium állt, benne kitömött állatokkal. Hollis főleg vadmadarakat látott: egy fácánt, jó pár fürjet és másokat, amikhez nem tudott nevet társítani. Mindegyiküket úgy állították ki, mintha mozgás közben kapták volna le őket, átkelőben a kopott biliárdposztó-pázsiton. Némiképp viharvertnek tűntek, bár nem voltak rosszabb állapotban, mint ami feltételezett koruktól elvárható volt. Mögöttük, antropomorf helyzetben, két lábon állva, rajzfilm-alvajárók módjára kinyújtott mellső végtagokkal egy molyrágta vadászgörény trónolt. Fogai, amelyeket Hollis valószerűtlenül nagynak talált, a lány gyanúja szerint fából voltak és festettek; a száját viszont egyértelműen kifestették (már ha nem kirúzsozták). Ez az állatnak vészjóslóan ünnepi külsőt kölcsönzött; úgy nézett ki, mint valaki, akivel az ember nagyon nem szeretne összefutni egy karácsonyi partin. Inchmale, amikor először megmutatta Hollisnak a görényt, azt javasolta, hogy a lány válassza a teremtményt totemállatának, spirituális vezetőjének. Azt állította, hogy ő maga már meg is tette, és ennek köszönhetően felfedezte, hogy képes kedve szerint gerincsérvet bűvölni a gyanútlan zenei producerekre, amivel pokoli fájdalmat okozhat nekik, és elérheti, hogy teljesen tehetetlennek érezzék magukat.
A lift megérkezett. Hollis már elég régóta vendégeskedett itt, hogy elsajátítsa a csuklós acélkapu minden csínját-bínját. Ellenállva a kísértésnek, hogy biccentsen a görény felé, beszállt a felvonóba, és lassan felvitette magát a harmadik emeletre.
A szűk, sötétzöldre festett falú folyosók idefent kuszán kanyarogtak. Hogy eljusson a szobájához, Hollisnak jó pár ajtót kellett kinyitnia; gyaníthatóan tűzgátló ajtókat, mert vastagok és súlyosak voltak, ráadásul maguktól záródtak. A köztük lévő rövid folyosószakaszok falán apró vízfestmények lógtak, tájképek emberalakok nélkül. Mindegyik egy távoli díszépületet ábrázolt. Pontosabban mindegyik ugyanazt a távoli díszépületet ábrázolta, ahogy azt Hollis már régebben megfigyelte, tekintet nélkül a megfestett tájra vagy vidékre. A lány nem volt hajlandó megadni Inchmale-nek az elégtételt, hogy a képekről kérdezze, úgyhogy nem is tette. Volt a képekben valami, ami abszolút a határokat feszegette. Valami, amit jobb nem bolygatni. Az élet már így is épp elég bonyolult volt.
A kulcs, amely egy gesztenyebarna selyemből font bojtrügyeket hajtó, súlyos rézkarikán lógott, könnyedén fordult el a zár téglanagyságú tömbjében. Ezzel Hollis bejutott a Négyes Szobába, és szembetalálta magát a Kincstár tervezőire jellemző sajátos gondolkodás koncentrált hatásával, ami színpadiasan tárult a szeme elé, amint rácsapott az amúgy otthonos guttaperka gombba ágyazott, gyöngyházszínű pontra.
Szólj hozzá!
William Gibson: Trendvadász
2011.07.02. 10:37 marlonbrandy
Őt eredetileg prostituáltak jelentették fel: fajtalanságért.
János kocsijával az út mentén korzózott és könnyen öltözött, léha lányoknak tett meglepő ajánlatot: "Most pedig csináljuk úgy, ahogy eddig még soha", s az érdeklődő kérdésre (hogyan?) azt válaszolta: INGYEN.
A rendőrség ugyan elejtette a vádat, de az intézetbe azért bekerült.
Ötletes embernek ismertem meg, tehát hallgattam.
A szobában senkit nem találsz. Vársz.
A szemed megakad az ajtó belső oldalára akasztott kis táblácskán. Tudod, aminek két oldala van. Az egyik oldalra az van írva: "Zárva".
A másik oldalára pedig: "Rögtön jövök."
Na az a Te jövőd.
- The Washington Post Book World
Másodiknak ott van mindjárt a helyszín és az idő megválasztása: a Trendvadász a mi időnkben játszódik, a 9/11 után, de még a Neurománc és a többi könyv sztorija előtt. Ebből következik az a felvetés is, hogy vajon tud-e a tudományos fantasztikum a jelenben az lenni, ami, vagy robotok és egyebek nélkül sima detektívregény lesz belőle.
A harmadik, még nagyobb probléma pedig a "volt már-effektus": Gibson ugyanis már megírta ezt a könyvét, ráadásul nem is egyszer. A főhősnő neve (Cayce) a Neuromancer vezéralakjának (Case) újrázása (igaz, az egyik férfi, a másik nő), a sztori a Neurománc második részének remixe, csak most Dobozkészítő helyett egy rejtélyes klipeket gyártó Alkotó után folyik a kutatás.
Gibson imádja a happy endeket, ez tény. Szereti minél jobban összekuszálni a szálakat, hogy aztán az utolsó lapokon egy mozdulattal kirakja a Nagy Képet. Ha belegondolok, minden regényében volt "szirupos" happy end, de ezt -ravaszul- sok dologgal leplezte. Még egyszer: sokan leszólták a Trendvadászt, én nem fogom. Oké, nincs benne 3-4 fõszereplő, akik kerülgetik egymás életét, hogy aztán egy frenetikus fináléban minden elsimuljon, ez tény. Egy ember van a középpontban, az õ története szerintem elég izgalmas egy ilyen könyvre, de aki új Neuromancer-t vár, annak ez biztosan kevés lesz, azok meg akik most fedezik fel maguknak a szerzőt, lehet nem fogják érteni, mitől ő A William Gibson. Ami meg többeknek nyálasnak hathat (pedig NEM az), az a 2001 szeptemberi terrortámadások részleges beépítése a történetbe. Ez is ugyanolyan kísérlet, mint a hely és az idő megválasztása. Írónk a jövő helyett a jelent, és ezáltal a jövőbe való átmenetet szeretné megírni. Ez is baromi nehéz, megmondom miért.
. Bár Gibson tudtommal így és ennyire sose osztott szerepet a WTC épületeire (a San Francisco-i hídra igen), mégis egy olyan jövőt rajzolt meg, ahol a tornyok álltak. Ezt a jövőt semmisítették meg akkor és ott, és ezt feldolgozni, leképezni nagyon nehéz. Újra kellene írni mindent, Lucasnak pedig a már újraforgatott részeket is újra kelle forgatnia. Gibsonnak azért könnyebb dolga volt: egy dolog, hogy a falomlások előtt íródott könyveiben ábrázolt jövőben még megvan a SZU, azonban a 9/11 már konkrétan az Õ játékterébe, az õ kontinensébe rondított bele, viszont úgy döntött, csak azért se fordítja el a fejét, szembenéz a pusztulással, és megírja. Már ennyiért is dicséretet érdemelne. A kísérlet többé-kevésbé sikerült, a Trendvadász akár ebben a pillanatban is történhetne, a gibsoni jövőhíd áll, és egészen addig állni is fog, ameddig nem jön valami még durvább radírozás a világtérképen.”(freeweb.hu)
Szólj hozzá!
Erich von Däniken :Az elveszett tudás nyomában
2011.06.07. 03:40 marlonbrandy

Letztes frissítve: április 26, 2011
Üzemelteti: Troxler Szoftver
Nemcsak Egyiptomban, hanem a Földgolyó különböző egymástól elszigetelt pontjain találhatunk erre utaló nyomokat. A legtöbb kultúrában felbukkannak olyan közös ismertetőjegyek, amelyeket ugyan a szakértők nem akarnak észrevenni, de vitathatatlanul arról árulkodnak, hogy ezek az ősi civilizációk ismerték egymást. A témával foglalkozó kutatók szerint két jól elkülöníthető magyarázat létezik az ókorban felbukkanó anakronisztikus készülékek létezésére.
Az egyik elmélet szerint a Földön létezett valamikor réges-régen egy a mainál fejlettebb szupercivilizáció, amely valamilyen ismeretlen okból (katasztrófa) megsemmisült és a túlélők azt a tudást adták át az útókornak, amelyet meg tudtak menteni a pusztulástól. Ők voltak az atlantisziak és a leszármazottaik azok az istenkirályok, akik az általam említett fejlett készülékeket használták, hogy uralkodjanak az embertömegek felett. Az elmélet legismertebb hazai képviselője Nemere István, aki két könyvet is írt ebben a témában (Egyiptom titkai, A fáraók titkai), valamint a külföldi kutatók közül Graham Hancock, John Anthony West, Robert M. Schoch és Robert Bauval. Schoch és West hivatásos kutatók, akiket csak lázadó régészeknek neveznek, mert szembe mertek helyezkedni az elavult régi nézetekkel és a modern tudományos értelmezés alapján akarták feltárni a régi műemlékeket.
A másik elmélet már inkább a Földön kívülről érkezett istenek szerepét hangsúlyozza ki. Ennek a témakörnek a leghíresebb és legellentmondásosabb képviselője Erich von Daniken, akit rengetegen támadtak az elméletei miatt, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna igaza bizonyos kérdésekben. A másik nagy kutató, akinek a könyvét mindenképpen ajánlom a Paleo-Seti iránt érdeklődők figyelmébe az Zacharia Sitchin sumerológus a tizenkettedik bolygó című könyve, amely magyar nyelven is megvásárolható.
Sitchin sem amatőr kutató, hanem hivatásos szakmabeli egyetemi tanár, aki forradalmi úton közelítette meg az ősi sumer szövegek értelmezését. Félreértés ne essék, nincsen szó semmilyen belemagyarázásról. Sitchin csak azt tolmácsolja, ami a szövegekben áll, csupán modern szemmel értelmezi az ékírásos táblákat. Őt is megvádolták már azzal, hogy jól fizet neki ez a Nibiru mese, amit a könyvében is taglal, de azt hiszem, ne menjünk el ebbe az irányba. Egy közeli példa Zahi Hawass, az egyiptomi régészeti intézet vezetője, aki köztudottan gyűlöli a Paleo-Seti kutatókat szabályos kis showmüsort kreált magának, amikor a Nagy Piramis máig vitatott un. Gantenbrink aknájának a feltörését közvetítette a televízióban. Ő is szép summát bekaszírozott a show miatt, ami után még mindig nem tudjuk egyértelműen, hogy mi is van az akna ajtaja mögött.
Szólj hozzá!
A Ki volt Jézus c. kötet szerzője ma Pesten a MÜPÁ-ban
2011.06.01. 03:44 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Bibliakutató könyvbemutatója ma Pesten
2011.06.01. 03:42 marlonbrandy
Szólj hozzá!
A gyógyító talpmasszázs
2011.05.30. 17:38 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Dr. Fodor Kinga: Mit egyen a macskám?
2011.05.30. 16:32 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Szegő András: Bombasiker
2011.05.30. 10:17 marlonbrandy
Szólj hozzá!
Tihanyi István:I. András és I. Béla
2011.05.30. 05:21 marlonbrandy
I. Béla királytól V. István haláláig.
Szólj hozzá!
Kárpáti Ferenc: Puskalövés nélkül
2011.05.30. 03:12 marlonbrandy
1985-től 1990-ig volt hadügyminiszter |
Atombunker A Kab-hegy lábánál lévő objektumban tárolták a robbanófejeket |
A szovjet nagykövet 1989-ben tájékoztatta Németh Miklós akkori miniszterelnököt, hogy határozatot hoztak arról: kivonják az atomtölteteket Magyarországról. A rakétákba szánt robbanófejek szinte pontosan 30 évig pihentek a Nagyvázsony melletti bázison.
Koccintós Kárpáti Ferencet a magánéletben közvetlen emberként ismerik- |
Rendszerváltó legendák – A rendszerváltáshoz jó néhány legenda kötődik, amelyekről most kiderül, mennyi az igaz belőlük – mondta Sipos Attila, a könyvet megjelentető Duna Kiadó főszerkesztője. – Az egykori miniszter úgy érezte, ideje tisztába tenni ezeket a dolgokat a magyarországi atomtöltetek történetétől a munkásőrség rendszerváltás idején tanúsított magatartásáig. Ez idáig egész Kelet-Európában nem volt olyan írás, amit rendszerváltás előtti miniszter írt volna a korszakról. A Puskalövés nélkül című könyv a könyvhét alkalmából jelenik meg, a kiadó standján már június 2-tól kapható. |
Bittó Ákos
Szólj hozzá!
Leo Kessler: Dermesztő katlan
2011.05.28. 14:30 marlonbrandy
Persze az ügy nem olyan egyszerű, mint azt Von Dodenburg gondolja. Felettese elég goromba módon rendre is utasítja, hogy fejezze be az ugrálást, Schulze már biztosan alulról szagolja az ibolyát, ráadásul Geiernek esze ágában sincs ismét harcba vinni a Wotant, ameddig csak lehet, igyekszik kimaradni mindenfajta harci tevékenységből. Von Dodenburgnak így nem marad más választása, mint más SS parancsnokoknál elhinteni a „beragadt” Wotanosok történetét, hátha valamelyikük kap az alkalmon és a bajba jutottak segítségére siet. Nem kell csalódnia, hiszen Jochen Peiper, a 1. SS „Leibstandarte SS Adolf Hitler” hadosztály fiatal ezredese a segítségére siet és egy különítménnyel elindul „ feltörni a katlant”.
Újabb meglepetés érheti a Leo Kessler műveit, azon belül is a Wotan történeteket ismerőket, ugyanis a Dermesztő katlanban Von Dodenburg szerepe ott véget is ér, hogy Peiper elindul Schulze és Matz hátsójának megmentésére, így ennek a regénynek a főszerepét ez a két lókötő tölti be, kiegészülve Peiper ezredessel illetve a Wotannál ősellenségüknek számító, beszari Metzger főtörzsőrmesterrel.
Természetesen Leo Kessler bevet minden szokásos „extrát”, hogy még tovább fokozza a bonyodalmakat és az izgalmakat, így egy kozák lovascsapat – brutális parancsnokkal az élén természetesen – folyamatosan igyekszik megkeseríti „hőseink” életét. A katlan közepét egy spanyol(!) „önkéntesekből” álló alakulat védi, akikhez a csapdába esett Schulze-ék kénytelen-kelletlen csatlakoznak, mivel elmenni nem tudnak, hiszen a külső gyűrűt védő – a spanyolokhoz tartozó – négerek(!) mindenkit lemészárolnak.
Természetesen az oroszoknak borzalmas mennyiségű harckocsi áll rendelkezésére, hogy felszámolják a városban rekedt ellenséges csapatokat. Ezt ellensúlyozandó a hóviharos ítéletidőre fittyet hányva megjelennek Von Igel őrnagy Stukái az égen, hogy légi fedezetet biztosítsanak az egész kompániának, míg fel nem szívódnak a városból és el nem érik a német vonalakat.
Összességében sok újdonságot nem tartalmaz a Dermesztő katlan, leginkább úgy aposztrofálható, hogy egy újabb fejezet a Wotan SS történetéből.
Szólj hozzá!
